Kérdések és válaszok Tódor János kötetének bemutatóján

- Miért kezd el egy tucatnyi tű-precíz szociográfiát, novellát publikáló oknyomozó újságíró verseket, ráadásul egyre jobb verseket írni?

- Több mint harminc éven át dolgoztam riporterként, a Magyar Narancsnál és a Népszavánál szinte kizárólag oknyomozó, tényfeltáró cikkeket írtam. Fél tucat riport-szociográfia kötetem is megjelent ez idő alatt. Példaképem, Günter Wallraff nyomán több alkalommal ott hagytam évekre a szerkesztőségeket, amivel kivívtam kollégáim döbbenetét. Jogi végzettségem, kriminológia kíváncsiságom okán dolgoztam rakodómunkásként, gyámhivatalban, börtönben, ifjúsági javítóintézetben.  Ezekből a tapasztalatokból születtek a könyveim. Több mint tíz évig voltam az Amaro Drom cigány havilap külsős munkatársa, ottani riportjaim alapján írtam meg előbb a Kritika folyóiratban, aztán a Vadászjelenetek Magyarországon című szociográfiámban  a legdurvább hazai gyűlölet-bűncselekményeket, középpontban a romák elleni sorozatgyilkossággal. A szerkesztői rövid ajánló szerint azért kezdtem el immár obsitosként magamban kutatni, verses szövegeket írni, mert megcsömörlöttem a magyar valóságtól, ami igaz is. Mindazonáltal jelenleg is dolgozom két szociográfián az állami gondozás, a rendőrség és az igazságszolgáltatás anomáliáiról. 

 - Jómagam még nem találkoztam verses kötetben lábjegyzetekkel. Jól gondolom, hogy a szerzőnek nagyon fontos, hogy rögzüljön az olvasóban, kik tartoznak legközelebb hozzá?

- A véletlen hozta a fülszövegeket, ami a kötet szerkesztőjének nem tetszett, mert szerinte így olyan lett a könyv, mint amilyen a régi Diákkönyvtár sorozat volt. Vitatkoztunk, de végül úgy döntöttem maradjanak, mert a versek szerves részét képezik. Na meg nem kell az olvasónak, ha nem ismer vagy ért valamit a google-n búvárkodnia.

- A Lomtalanítás cím nem éppen egy lírai gyűjteményt sejtet, miért ez lett a címe a könyvnek? A borító a sok szeméttel, kukákkal, patkányokkal akár egy hulladékszállító cég reklámja is lehetne.

- Ez igaz, már amennyiben ezek trash szövegek líraiak…Sajnos sem a fő hazai szemétkereskedő, a MOL, sem annak alvállalkozói nem szálltak be a szponzorok közé. Csak a végén született ez a kötetcím, a Félreélet és a Közhelyek és hazugságok is versenyben voltak. Végül is Petri György kádárkori Örökhétfő című szamizdat könyve mellett egy nyári tényleges lakáslomtalanítás és depressziós magamba szállás okozta ezeket a vers-karambolokat.

- A kötetben egy jól felkészült, bölcskorú filozófus szólal meg profán című versek mögött kellemesen komponált irodalmi stílussal. A bölcsesség kiábrándulása, vagy a kiábrándulás bölcsessége?

 - A bölcskorú filozófusból csak a vénség stimmel. Mindig is filozófiát szerettem volna tanulni „főállásban”, ami nem jött annak idején össze. Szerencsére nálunk már az átkosban is hozzáférhető volt minden fontos nyugati filozófiai munka, Schopenhauertől Wittgensteinig, hogy csak a kötetben sokat emlegetett szerzőket említsem. Persze én is Lukács György Az ész trónfosztásával kezdtem, mint annyian, amiben a nagy marxista filozófus a német idealista elhajlókat ostorozta. Ez nekem felhívás volt keringőre. Aztán jöttek az egzisztencialisták, na meg Feuerbach, akinek A kereszténység lényege című főművét ajánlom a keresztényfasiszta magyar kormány tagjainak figyelmébe. Kedvenc fikozófusaimból sohasem ábrándultam ki, annál inkább a senki tömegemberek demokráciának hazudott, kleptokrata diktatúrájából.

- Egy Petrinek tisztelgő könyvből természetesen nem maradhatnak ki a magyarországi diktatúrát, az ukrán háborút , ahogy a szerző írja, a becsicskult hazát fölemlegető politikai  versek. Finoman szólva az indulatos költő nem fogja vissza magát.... Mi több kijelenti egyik versében, hogy állampolgári jellegét már rég elvesztette... Ennyire nagy a baj?

- Aki itt él ebben az országban, és nem tartozik a vezérürüt kritikátlanul követő bégető nyájhoz, az tudja, hogy szó sincs itt holmi bajról, szimpla tragédia esete forog fenn. A nemzeti magyar lavór végképp léket kapott, süllyed. Bingó!

- Az olvasónak többször kell egy-egy verset- lehetőleg nyugalomban – elolvasni, időt lopni a feldolgozásához. Talán még el is lehet jutni, ha nem is a teljes megértéshez,  legalább a követésig, de a sajátos gyerekversek szinte kivéreztetik az olvasót. Merre tartunk?

- Merre? Hát előre, csak éppen hátrafelé, ahogy a REN, akarom mondani NER propaganda sulykolja nap, mint nap.  Zombi népnek nincs hazája. A  gyerekversek bár nem mindig vidámak, mi több problémásak sok szempontból, mégis az egyetlen reményt jelentik. Ha nem is a versek, de a gyerekek mindenképpen.

...

László Ferit Sümegen, Bősze Ádámmal közös előadása során láttam először. Ezt, persze megelőzte tartósabb messenger-üzenetváltás - utóbbiak hangulata tükrözte a személyes találkozásét. Tehát, ahogy Bősze Ádámról elmondható, ugyanúgy a történész-kritikusról is, hogy végtelen kedves ember.
Külön csodálattal azért nézek rá, mert a Máraihoz hasonló ismerettömeggel a fejében - jó, nincs statisztikám - az emberiség nagyon kevés tagot számláló csoportjába tartozhat. (Ennél jóval kisebb kapacitás birtokában szeretnek tündökölni sokan.)
Soha nem kerültem közel az operához (egyedül a Don Giovannit láttam végig), az operetthez mégúgy sem. De a kedd esti Prológot - László Ferenc bevezetőjét a Bartók rádión, mindig örömmel hallgattam-hallgatom. Két könyve is hasonló - ha a témájukat nézem, biztos átlapozok a lehetőségen - de, mert Feri írta, így inkább bele.

A Honi bestiárium, XX. századi írókról mesél. Abody, Bánffy, Darvas, Eötvös, Fehér Klára - kezdődik az írók sora. "Jellemzően olyan szerzők, akiket nem szoktunk a legnagyobbak között említeni - sőt a túlnyomó többségüket manapság voltaképp még csak emlegetni sem szokás. Mondhatni, egész jól megvagyunk nélkülük." Őket megismerve, számos ponton rátalálunk a kapcsolatra, ami mégis összeköt minket - az egykori írót a ma emberével.
Az operett világa az Operettországtól kap nemesebb elismerést. Girardi, Blaha Lujza, Kálmán Imre, Lehár, Huszka Jenő, Honthy Hanna, és többek nevét mindannyian ismerjük - de gyerekkorukat, pályájuk hullámait, viszonyukat a korhoz, annak normáihoz, pályatársakhoz már kevésbé. Ezt a mélységet tárja fel (ahogy az előzőleg említett íróknál is) könnyed és hiteles formában a könyv.

A nagy zenészek is voltak szerelmesek - persze, nem a Olümposz csúcsán alkották szerzeményeiket, itt-ott villámokat szórva a nagybecsű közönségre - maguk is átélték mindazt, amit, ahogy bárki közülünk. Mozart, Beethoven, Haydn, Schubert (Gesualdo-t vagy Wagnert, mondjuk ne kövessük) is megkínlódta az emberi kapcsolatok nehézségeit.
A muzikális bestiák is a mi bestialitásunk kivetítődései, angyalostul-ördögöstül, sárkánnyal, boszorkánnyal, zenéstül, QR-kóddal, számtalan kérdésünkre ők adtak válaszokat. No, hogy ezek mit oldottak meg, néha nem túl meggyőzően, de népszerűek még ma is - s mindben megjelenik útkeresésünk - amire a halál elkerülhetetlen ténye minduntalan késztet.

Ezek a könyvek olyanok, mint jóféle desszertek - ha elunjuk a monotont, a szürkét, csak bele kell olvasni, s mindjárt felfénylik az ember kedve. Ami pedig számomra a legkedvesebb - az ember. Akár író, akár zeneszerző, akár fantázia alkotta lény, akár Feri és Ádám - gondolkodnak, éreznek, tűrnek és viselnek (jól-rosszul), de közösséget szeretnének, szebbet, jobbat, mint, ami máig adatott.

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Bözsinek széles kocsijú írógépe volt. Ugye az, ahogyan a mártix nyomtatóknál is, nem proporcionális írásképpel kezelt szövegeket - pontosan - legfeljebb 132 karaktert tudott egy sorban megjeleníteni. Na, ez az, amit Bözsi mindenkinél jobban tudott, kiokoskodni, hogy fér el optimálisan egy értékesítési kimutatás adathalmaza, hogy az esztétikus is legyen. Akaratlanul is kiérdemelte az elég ügyes folyamatszervező titulust ezzel, valamint a leghosszabbnak bizonyult nevével: s.z.e.n.t.g.y.ö.r.g.y.v.á.r.i. .z.o.l.t.á.n.n.é.. 25 karakteren kellett  a "név" mezőt ábrázolni az adatbázis egy rekordjában. Be is építettem az értékesítési osztály rendszerébe... Pár perce hallottam, Bözsi elment, eltávozott, el sem köszönt, itt hagyott mindent, a földi világot. Egy hete még egy öleléses puszit kaptam tőle a Babelben. Tervekkel tele, soron következő harca előtt magabiztos bizakodással. Már nem kerülhet rá neki idő.

Régi, BB-s emlék jutott legelőbb eszembe róla, talán a legerősebb emlék, pedig gyakorta találkoztunk, dolgoztunk egy helyen is. Nyüzsgött, szervezett, mindig kitalált valamit, mindig lehetett neki apró szívességet tenni, amit aztán nagyobbal tudjon viszonozni - citromfű-szörp, legényvirág-gumó, paradicsom-ivólé, régi, 8 mm-es vetítőgép Tóni hagyatékából (de nagy érték lett volna 30 évvel korábban). A BB elég erős kötelék volt. Bözsi az értékesítésen dolgozott, mint külkereskedelmi ügyintéző. Elég erős közösség volt. Amikor a Boglári Szüret igazán kiteljesedett, akkor a BB különböző szervezetei speciális feladatot vittek. Bözsiék a színpadot kapták. Évekig vezette Bözsi a színpadi vetélkedőket, borkirálynő-választásokat ki nem fogyó ötletekkel, remek konferanszokkal. (Rengeteg fotót néztem át a fesztiválról, de valahogyan nem akadtam egy említett eseményre sem, pedig biztosan van fotó is, videó is.)

A Légrádi család egy nagyszerű, boglári család volt. A legelső emlékem, a szüleim elismerő szavai mellett Bözsi néni szenzációs jelmezei. Ezek az év nagy eseményét jelentő iskolai jelmezbálokon, szinte minden évben a legnagyobb díjakat vitték el. Már-már közbeszéd témája volt az esemény előtti találgatás - Mit találhat ki Hoszú Bözsi?

Bözsikével beszélgetünk 2017-ben. Régóta tart, még a BB-nél kezdődött, s azután, ahol épp ér bennünket az idő: postán, parkolóban, rendezvényen, Tóniról elnevezett feszti­válon, kávézóban, s ha a kutya beenged, akkor a kapujukon belül is. A beszélgetés egy könyv lapjain talán az idők végéig is megmarad...

"Kiskoromban sokszor kérdezték, hogy ki az anyukám, apukám és mindig büszkén vála­szoltam, hogy én a Hosszú Bözsi és a Légrádi Laci lánya vagyok. Ma is sok szere­tettel gondolok vissza rájuk. Édesanyám szülei cselédek voltak, apai nagy­apám – Légrádi Vince kőművesmester - „iparos”, felesége bécsi röntgenasszisztens, így 1946. novemberében szüleink házas­ságkötése bizony rangon alulinak számított, mégis kibírta az idő próbáját. Édesanyámnak egy kistestvére meghalt, majd 11 éves korában született egy fiútestvére.
Édesapám a családban a hetedik gyermekként jött a világra, sajnos már egyik testvér sem él közülük. Ani néninek két gyermeke volt, Csibi és Marika, kereszt­anyámnak két fia, Pityu, a hűtőgépes, és Dini a fodrász. Mária és József utódok nélkül haltak meg, Jani bácsi fiatalon elkerült Boglárról Budakeszire, egy fiáról tudok, Vinci bácsiéknak öt gyerekük született, kiskorunkban talán velük volt a legszorosabb kapcsolatunk, hiszen egy ideig közös udvarban laktunk Légrádi nagypapáéknál.
Jóska volt a legidősebb, itt a postán dolgozott, Laci is postai alkalmazott lett, de Debrecenbe került, kis Vinci az építőipar vonalán tanult tovább, ötödiknek kapott Tecu néni egy kislányt is a három fiú mellé, igaz párban jöttek, Teri, Feri az ikrek. Középiskolás korunk óta ritkán jöttünk már össze, én a helyi szakközepet választottam, Ferkó kamionos lett, Teri meg bőrdíszművesnek tanult Budapesten. Jóska maradt csak itthon, a többiek szétszéledtek. Sajnos már csak a temetések hoznak össze bennünket.
Édesapám asztalosnak tanult, édesanyám varrónőnek. Mindketten a tökéletességre törekedtek munkájuk során.
Első kisbabájuk tán egy hétig élt, aztán jöttem én, majd négy év múlva a kisöcsém, Légrádi Antal, akiért egész addig imádkozott Szent Antalhoz anyukám, míg az eredménnyel nem járt. Talán ezért is gondozta hálából hosszú éveken át a Mária barlangot. Kistestvéremet nagyon szerettem, féltettem, óvtam, mesélték, hogy rászóltam az idegenekre, ne puszilgassák, mert ő az én kistestvérem.
Anyukám zömmel háztartásbeli volt, alkalmanként üdülőben vállalt takarítást, bár fiatalkorában aktív közéleti személyként ismerhették. Tagja volt a katolikus leányegyletnek, színjátszókörnek. Barátságos, jókedélyű, segítőkész ember volt egész életében. Mesélte, hogy a faszenes vasaló izzását kiskoromban nagyon érdekesnek találtam, hamar meg kellett tanítania arra, hogy azzal bizony vigyázni kell, mert meleg, az én nyelvemen ME!
Legénykorában édesapám focizott, talán még Budapesten is, az akkori Fradiban. Katonakoráról nem sokat tudok, de az biztos, hogy tagja volt az aranyvonatot kísérőknek, mesélte egyszer, hogy asztalosként faládákat kellett csinálnia a kincseknek, melyeket valahol az osztrák erdőben ástak el. Erről azonban bővebben sohasem mesélt, talán attól tartott, hogy rajta követelnék vissza az elveszett értékeket. Mindenesetre egyszer egy könyvben olvastam a nevét, ahol felsorolták  a vonat kísérőit. Katona­korából pár képeslapot láttam - még gyermekkoromban - melye­ket édesanyámnak írt morseírással. Később megtanította nekem is az alfabetikus írásjelek Morse alakját. Volt egyfajta kapocs a betűk és a jelek között, néhányra még most is em­lékszem, az A betűt úgy jelölték, hogy ti-tá, és a hozzá tartozó szó az volt, hogy akác, némelyik nagyon mulatságos volt, a B betűhöz segédszóként a békababa, a J-hez a japáncsászár, a P-hez a pipáspópa tartozott. Amerikai hadifogságának emlékeként máig őrizzük az US feliratos, lyukas nyelű kana­lat, férjem azóta csak azzal hajlandó a levest enni. Fiatalemberként édesapám szeretett vitorlázni, volt egy JM20 jelű, Darling névre keresztelt versenyjolléja, mellyel az üdülővendégeket vitte, némi ellenszolgáltatás fejében vitorlázni..." részlet a Résre nyitott ajtók című könyvünkből.

Bözsikének minden évben izgalmat okozott a Légrádi Antal Tehetségkutató Rockfesztivál megnyitó beszédje. Mindig látható lámpalázzal fogott bele, de minden alkalommal nagyszerű üzenettel, mély tartalmú gondolatokkal látta el a fiatalokat, nyitotta meg a fesztivált. Hogy idén miként lesz, az a Helyiérték egyesület vállára kerül.
Bözsike igazi közösségi emberként, közösségi események, kulturális rendezvények iránt kimagaslóan érdeklődő volt. Nagy szervezője volt iskolai találkozóknak, azzal kapcsolatos eseményeknek. Az egyik, talán a legutolsó ilyen esemény pár képével tisztelegnék kedves személye előtt.

kj

1823 januárjában is legalább ilyen hideg volt, mint manapság, de inkább hidegebb. A harminchárom éves Kölcsey Ferenc, sivár téli magányában, 22-én készült el szebb tavasz után sóhajtozó Himnuszával.

Szebb tavasz! Reményeink szerint most tényleg a legszebb tavasz után sóhajtozik az ország. Teszi ezt abban az évben, amelyik a balsorsaink egyikének ötszázadik évfordulóját érjük meg. Változást, s csupa szépet ünnepelni, amit a magyar alkotott, a hagyományt, az emlékeket. A múltat, a jelent, a jövendőt. Az országot, ahol nem a híradókból tudható csupán, hogy csak boldog ember él. Olyat inkább, amelyet mindenki közösen épít, amelyben az egyének helyét társadalmi egyetértés szabályozza. Mindezt úgy, hogy az embernek békés a kapcsolata a múlttal, a jelennel, törvényekkel, vállalva tetteinek következményeit. De pont ezeket emésztjük most a valódi közművelődés hiányával, a tolakodó és hazug politikai propaganda mindent beterítő hatalmával, a múlt hamis átírásával, félelemkeltéssel, a közélet elsorvasztásával, a silány kultúra kirívóan eltúlzott támogatásával, s azokat művelők magas állami kitüntetésével.

Szép szavunk a kultúra, aminek ma is vannak szívet, lelket megérintő menedékhelyei. A magyar kultúra örökké élni fog, még akkor is, ha a mai urai ma más társadalmi üzenetekre használják. Európában fog élni, méltó helyen az európai kultúrák békés sokaságában, jól megférve azokkal.

"... Hozz rá víg esztendőt, megbünhödte már e nép a multat s jövendőt!"  (Ma Balatonbogláron nincs hivatalosan említés sem róla).

2026.01.22. -kj-

Az alkalomra Petőcz András: Anyáért, aki alszik című verseskötetéből idézek egy „talált” verset