Az az érdekes helyzet egy-egy könyvbemutatóban, hogy a közönségnek többnyire (de inkább legtöbbször) még nem volt módja találkozni a bemutató tárgyával. Emiatt talán zavarban is lehet mind az író, mind a vendéglátó, mind a Tisztelt Érdeklődő. Talán oldja a helyzetet, ha egy kis bepillantásnyi kedvcsináló megelőzi azt. Lelkendeztem az előző bevezetőben erről a remek kötetről, most mazsoláznék pár nagyon kedves történetéből – persze el nem árulva azt, ami elolvasással kapható meg.

Egy igazán különös szerelem története:

A kalauznő feltette sapkáját, begombolta inggallérját, be a zakóját, vállára akasztotta táskáját, térde alá húzta szoknyáját, kendőjével letörölte a sminket.
— Ő volt... — mondta, és puhán, mintha kispárnából lenne, becsukódott mögötte az ajtó. Testes alakja, akár az elszabadult léggömb, lebegett az üres folyosón, néha finoman nekiütődött ablaknak, ajtónak önfeledt reptében. Hallani lehetett az andalító kattogás fölött szárnyaló hangját, amint kifakadt belőle a kielégült vágy öröme:
— Holnap tizenöt negyvenkettőkor várlak, szerelmem! Van időnk.

Vagy egy különös rendelés, és ami mögötte van:

Az eset kora délután történt egy teljesen átlagos, másodosztályú-féle vendéglőben. Géza barátom bement, leült és kinézett az ablakon. Merengett. Ebbe a merengésébe sétált be az ablakon túl egy asszony. Olyan ismerősen, olyan lassú ruganyossággal, andalgós hullámzással, ahogy csak a nagydarab nők tudnak. Ahogy a Margit...
— Mit tetszik kérni? Vézna pincérfiú állt Géza előtt. A fehér, vasalt zakó lötyögött rajta, kezében kendőt gyűrögetett. Két kajla füle messzire elállt fejétől.
— Hozzon nekem egy grenadírmarsot! — jött ki Gézából, de hogy miért pont ez, maga sem értette. Illetve mégis... igen, az a nő, az a Margit-féle. Már messze elhullámozhatott, de itt hagyta az ízt, a zamatot, az illatot. A pincérfiú keze megállt félúton a kendőgyűrögetésében, arca elfehéredett, fülei kivörösödtek, akár a pipacsok. Még lengtek is egy kicsit.
— Mit? — nyiffant ki belőle.
— Grenadírmarsot... — ismételte a vendég, s ezzel, mintha szél kapott volna gondolathajójának vitorlájába, az emlékezet vizén messze siklott.

Bodnár úr a furfangos suszter:

Bodnár úr kiváltképp kedvelte a női kuncsaftokat. Ennek több oka is volt. Először is a hölgyek, látván, milyen takarosan készül a cipellő, szívesen megoldották nyelvüket. Ami történt, azt Bodnár úr mind megtudta. Másodszor pedig a hölgyek ugye a bőrkarosszékben ültek, Bodnár úr meg az alacsony széken, így szemüvege felett a mester merészen belemerülhetett a helyzet adta látványba. Eleinte keresztbe tették lábaikat a nők, de belezsibbadtak, és az élénk társalgás széttetette velük. Bodnár úr túljutott ily módon a csinos lábszárat fedő harisnyán, aztán a dús combokat fodrozó harisnyakötőn, és amikor begyújtotta a denszeszlámpát, már jól meg tudta különböztetni a bundabugyit a kis fekete csipkés selyemtől. Meg azt is, hogy nem volt bugyi...

A szentlábos Varga bácsi (mivel a szentfazék a Varga néni) elúszott karácsonyi hala:

A karácsonyi hal karriertörténete a következő volt minálunk: anyám kiment reggel a Lehel piacra, szeletelve megvette a halat, kirántotta, aztán este, gyertyafény mellett megettük majonézzel. Történt egyszer, hogy szenteste délutánján beállított Varga bácsi egy cekkerrel, olyan hálóssal, és a cekkerben egy igazi, ficánkoló hal volt.
— Erzsike — mézesmázoskodott —, maguknak van fürdőszobájuk, eressze már tele a kádat vízzel, tegye be keziccsókolom, ezt a halat! Folyami. Estefelé jövök, elviszem, aztán frissiben fejbe csapom, pikkelyezem, filézem. Az lesz az igazi! Mert azt a piacit, amit maga vett, kisnagysád, ki tudja, mikor verték agyon, mióta pállik már döglötten...

… de a Disznóölés sziporkázó humora, a Játékrádió és az E-moll szívszorító történetei, a Kakas fanyar poénja, és a Vérnyúl montypythoni abszurdja mind-mind nagyszerű írások, ahogyan az egész kötet az.

Várjuk március 21-én!

kj

Furcsa országban élünk. Fejük tetején álltak a dolgok. Oda jutottunk, hogy annak kell bocsánatot kérni, akit megsértenek. A XVIII. században egy Jeremy Bentham nevű angol filozófus írta: „Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.” No ilyen dögvész sújtotta országban és városban élünk. Merthogy az igaz keresztény hit alázatra és szeretetre nevel. Mi szeretet helyett egy gyűlölködő, félelemben tartott országban, egy gyűlölködő, félelemben tartott városban tengődünk.

Szomorú kijelenteni, hogy az önkormányzati választások, már hosszabb idő óta, nem a valódi önkormányzatiságról, hanem elsősorban párt­politikáról szólnak. Rég elmúltak azok az idők, amikor a helyi vezetőket a legrátermettebb, a közösség iránt leginkább elkötelezett és a legnagyobb népszerűségnek örvendő jelöltekből választották a közösségek, függetlenül párt­szimpátiájuktól. Manapság, a korábbi hatás­körüktől, infrastruktúrájuktól és pénzügyi lehe­tőségeitől drasztikusan megfosztott helyi ön­kormányzatok polgármester-jelöltjei közül az számíthat sikerre, aki „közel áll a tűzhöz” (a FIDESZ–KDNP pártkoalíció által vezetett kor­mányhoz) és garantálni tudja extra költségvetési és más, fejlesztési, beruházási források meg­szerzését, ami nélkül „eredményt” szinte lehetetlen felmutatni. A választó azért sincs könnyű helyzetben voksa leadását illetően, mert az un. magányosan „függetlenként” induló jelöltek esetleges párt­kötődése is egyre nehezebben azonosítható. Civil összefogás nélkül ebben a helyzetben sokan úgy vélik, hogy inkább szavaznak a kormányzó pártkoalíció jelöltjeire, mert ebben látják tele­pülésük fejlődésének zálogát. Persze erre a FIDESZ-nek remek stratégiája is van: háborúpárti dollárbaloldal.

Ha meg mégis bátorkodik egy ember polgármesternek jelentkezni. Veszít, az állását, egzisztenciáját is! – persze gondosan kimódolva a kirúgást. No meg: „Az öt az több, mint a négy! Deklarálta a polgármester a helyi demokráciát a teljes ciklusra, s elég hozzá számonként 10-20 (udvari fényképészi) polgármesteri fotót közlő helyi médiát, s négy biberachot fizetni hozzá, s ezzel díszpintyként kezelni a felkészült, komoly ismerettel, városszeretettel bíró függetleneket. Oké! Demokratikusan megválasztottak. Óriás plakát, kivetítő, hangzatos lózungok – naná, hogy bejött/bejön!

Elég lesz majd megtámadni bármely független civilt, netán más párthoz kötődőt, ha merne szórólapot terjeszteni – dollárbaloldal, külföldi kampánypénzből! Már van is rá törvény. Az persze nem nyilvános, hogy 1360 (nem tévedés!) milliárdot költött az állam a Rogán-féle kommunikációra 2015 óta, miközben ma éppen dollárbaloldalnak csúfolt, „Megvették őket kilóra” plakátokkal hirdet keresztényi békét. A gyomorforgató hazugságok aztán a királyi média minden területén keltik a hányingert  fizetett troll-hadsereggel együtt. De bizonyára jól van az úgy!

Balatonbogláron csend van. Mer-e valaki is képviselő-jelöltnek, polgármester-jelöltnek elindulni? Van-e bizalom egy összefogásra – no nem a FIDESZ oldalra értem, ott bizonyára az gigászi méretű? Mi magunk nem hallottunk híreket, talán azért, mert Bogláron a kocsmák száma is csökkent?

Az ex-férj elbeszélése szerint (nem valószínű, hogy kitalált történet) anno egy Alaptörvény módosítása kapcsán Varga Judit akkori miniszter azt merte mondani, hogy neki ezzel nem csak jogi, hanem erkölcsi aggályai is vannak. Orbán Viktor erre ráförmedt: „Önt nem azért tartjuk, hogy erkölcsi aggályai legyenek.”  - van kitől tanulni. De bizonyára jól van az úgy!

Hogy legyen kerete az írásnak, fejezzük be azzal, amivel kezdtük, a vallás és az erkölcs viszonyával. Benjamin Franklin, az Egyesült Államok alapító atyja szegény gyermek volt, kiskorától dolgozott. Egyszer a temp­lomban elnyomta az álom. Felri­adva, megkopogtatta az előtte ülő ember vállát, bocsánat uram, mikor kezdődik az istentisztelet? Az ember hátrafordult és azt vála­szolta: „ abban a pillanatban fiam, ahogy kilépsz a templom kapuján”.

kj-szg-szj-hk - 2024-04-05

Pár hete Steiner úr - a kivitelező - egy festékes vödörben elhozta a kislaki József Attila Művelődési Otthon felirat betűit azzal, hogy formájában pont olyanok legyenek az új felirat betűi, mint ezek az eredetiek. Hogy mi legyen a sorsa azoknak a színevesztett, rozsdás lemezeknek, azt egy cinkos mosollyal rám bízta - sejthette, hogy nem kerül ki lomtalanításkor. Elnézegettem ezeket a betűket, melyek stílusa nem található meg a netet, még a nagytudású Google sem ismeri. Eddig. Persze gyorsan adta magát az egykori remek bádogos mester vonalvezető stílusa: körző, vonalzó, meg egy kis stílusérzék. Kirajzolta szépen, s hogy a jövő tiszteletét akaratlanul is kivívja, ráhagyott egy erős fél centit, amit kézzel visszahajtogatva mintegy 3D elemet készített el. A fölrakáshoz a széleinél apró lyukakat fúrt, s a homlokzatba beépített fatiplikhez rögzítette azokat. Szép munka volt! Egy nagy mester szavaival: Iparos munka! Biztosan van még kislaki, aki tudja mesteruram nevét, egy utólagos kézszorítással tartoznék neki.

Az elsőt, egy H betűt Horváth Iván helytörténész barátom fogadta be, két kislaki - még ismeretlen személy - az "S" és "F" betűket foglalta le facebookon keresztül, egy grafikus barátom elkunyerált egyet, jómagam az "A" betűt őrizném meg. Ha a kislaki majális szervezői befogadják, akkor ott egy jelképes árverésen talán gazdára találna mindegyik az ÖSZE javára - s nem kerülne az építési sitt névtelen tömegsírjába.

kj - 2024-04-24