Csavargőzős Bárka Kávézó és Terasz a gondolatok bölcsője

Vízbelépő Lány

Pillanatkép a Borudvarban

Nálunk szebb a túlsópart...

Ködös kápolna-domb

Május 28. - Urunk mennybemenetele

Az Olvasmányban az angyal ezt mondja a tanítványoknak: „"Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.”  Ez ünnep alkalom arra, hogy tisztázzuk, mint értünk a „menny” kifejezés alatt. A legtöbb ember számára a menny az istenség lakhelyét jelenti. Még a Biblia is használja ezt a térbeli kifejezést: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön az embernek!”

A tudományos kor eljövetelével ezek a vallási elképzelések, amelyek a „menny” kifejezéshez társultak krízisbe kerültek. A magasság, az ég csupán tér, amelyben a bolygó és naprendszer mozog és semmi más. Mindnyájan hallottuk azt a megjegyzést, amelyet az űrből visszatérő szovjet űrhajósoknak tulajdonítanak: „Bejártuk az eget és sehol sem láttuk Istent”.

Fontos hát, hogy megpróbáljuk tisztázni, mire gondolunk mi keresztények, amikor azt mondjuk: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.” vagy amikor azt mondjuk, hogy valaki a „mennybe ment”. Ezekben az esetekben a Biblia azt a beszédmódot használja, amelyet használunk a köznyelvben (még ma is, a tudományos korban azt mondjuk, a Nap „felkel” és „lenyugszik”). A Biblia jól tudja és tanítja, hogy Isten a „mennyben, a földön és mindenütt” jelen van, vagyis Ő az, aki „teremtette a mennyet”, s ha Ő alkotta, akkor nem abban lakik. Hogy Isten a „mennyekben” van, azt jelenti, hogy „megközelíthetetlen fényben” lakozik, vagyis olyan magasan felettünk van, mint „menny a föld felett” van.

Amikor a mennyről, mint Isten lakhelyéről beszélünk, akkor inkább állapotra gondolunk, mint helyre. Amikor Istenről beszélünk, ostobaság lenne szó szerinti értelemben gondolni azt, hogy Ő „fent” vagy „lent” van. Nem azt mondjuk, hogy nincs menny, csak azt, hogy nincs megfelelő kategória, amellyel pontosan le tudjuk azt írni. Tegyük fel, hogy megkérdezünk valakit, aki születésétől fogva vak, írja le nekünk a színeket: a pirosat, a zöldet és a kéket… Az illető nem tudna semmit sem mondani, mert a színeket szemünkkel érzékeljük. Ilyen az, amikor a „mennyről” és az örök életről, amely túl van a téren és időn.

Annak fényében, amit mondtunk, mit jelent az, hogy „Jézus felment a mennybe”? A Hitvallásban találjuk meg a választ: „Fölment a mennybe és ott ül az Atyaisten jobbján.”

Az, hogy Krisztus felszállt a mennybe, azt jelenti, hogy az „Atya jobbján ül”, s mint ember belépett Isten világába; Ő lett mindenség Ura és feje, ahogy azt Szent Pál mondja a Szentleckében. Számunkra a „mennybe” vagy a „Paradicsomba” menni azt jelenti, hogy együtt vagyunk Krisztussal (Fil 1,23). A mennyországunk a feltámadt Krisztus való együttlét akivel egy „test” leszünk a feltámadásunk után. Néha azt állítják, hogy senki sem tért vissza a mennybe, hogy biztosítson minket arról, hogy ez igaz, s nem csak egy jámbor illúzió! Ez nem igaz! Van valaki, aki visszatér a mennyből naponta az Eucharisztiában, s biztosít minket és megújítja ígéreteit.

Az angyal szavai: „Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre?” – feddést is jelentenek. Nekünk nemcsak „az egeket kell nézni” és spekulálni, hogy mi van felette, hanem inkább az Ő visszajövetelének reményében kell élnünk, folytatni az Ő küldetését, s hirdetni az evangéliumot a föld végső határáig, s ezáltal jobbá tenni az életet ezen a világon.

Jézus a menybe ment, de nem hagyott minket magunkra a földön. Csak eltűnt a szemünk előtt. De az evangéliumban Ő maga biztosít minket: „Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig!” (R. Cantalamessa)  forrás: Vaslabán Csaba - B. keresztúr

A napokban sétáltam le a Mátyás király utca végi lépcsősoron a Szabadság utcára. A sarkon fiatalok, "szakközepesek", utat adtak a "néninek"- nekem. Szívesen szóltam volna nekik, hogy harmincegynéhány éve még mi is itt ácsorogtunk szünetekben, de eszembe jutott, hogy annak idején nem hatott meg minket sem egy ilyesféle "mi is voltunk...".

Igen, a szakközépiskola - jó kis társaság volt, most szervezzük a harmincéves érettségi találkozónkat.

Zics Rózsika szólt pár hónapja, hogy nekik is lesz találkozójuk, az ötvenéves. Micsoda kerek évforduló! Azt később tudtam meg, hogy ők voltak a legelsők, a legelső osztály, akik még az Árpád utcai nagyiskolában kezdték meg tanulmányaikat. Harangozó Ica nénitől már hallottam erről a legendás kezdésről, amiben ők, férjével, Harangozó Józseffel aktívan részt vettek. El kell mennem, ott kell lennem!

Május 20-án nagy szél volt (pünkösdi-előjelző), de meleg. Igyekeztem időben odaérni - nem viseltem volna el a késés szégyenét. Az épület előtt már Zics Rózsika várta az érkezőket, és Zadravecz Rózsa néni, akit szintén ismertem már korábbról (pünkösdi rózsák).

Bekísértek a folyosó végén lévő osztályterembe (ami a drámaszakkörösök helyisége, osztályként nem használták - és itt gratulálhatunk a gyerekeknek és tanítójuknak, Szendrődyné Botka Krisztának, hogy a kaposvári jó szereplés után bejutottak az egri versenybe, s akkor éppen Békéscsabán voltak a Bűvös Bábos rendezvényen, ahonnan élményekkel teli zsákkal jöttek haza).

Újabban sok beszélgetésben kerül elő: Mi is akar lenni ez a könyv? Mártával beszélgetek épp, mobilon hívott  – … nem számít, ebben a tartományban ingyen beszélgetünk, s annak okán eléggé hosszan is. Édesanyjáról mesél, a legendás konyhájáról, édesapjáról, volt kollégákról, hamarosan már mindenről és jókedvvel, boldogan, sokat, nagyot ölelve a történetekből, önmagán érezve … ahogyan Pilinszky emléke … most már a szívemet követeli.

A fél Talajos vállalat volt szinte állandó vendég édesanyja konyhájában. Volt olyan, hogy a disznóvágás után gyorsan kifogyott a kamra. Édesapja –  „egyszerű” munkásember – jókedélyű, s mindig vidám volt. Török doktorral legendás barátság kötötte össze – még az ötvenhatos események miatti meghurcolás, megverések óta. (Hosszasan mesélte ezt is , a Talajos cég történeteivel együtt Márta.)

  • Nem titok, munka után apámnál le-le csúszott pár pohár jófajta borocska is. Valami bűne lehetett anyámmal szemben, mert egyszer ágynak dőlt, a szívét nyomkodta-maszírozta. Persze mi megijedtünk, sajnáltuk is. Kihívtuk Sanyi bácsit. Kijött. Leült az ágya szélére, kinyitotta a legendás orvosi táskáját, s megvizsgálta. Komor arccal hívott ki a konyhába, csehi gyógyszert fog adni - mondta. Behozott egy demizsont, s egy pintes üveget megtöltött vele. Menj, adjál be apádnak belőle egy pohárral – igazított el, s derűsen elköszönt.

Sok-sok történet került még elő, Márta mesélt, mesélt.  Ica néni is természetesen szóba került. Nemrég olvasta a könyvet, készül a könyvtárba vinni egyet a barátnőjének is.

  • Én nagyon szerettem olvasni, meséket akkoriban főleg. Már harmadikban, este a paplan alatt olvastam az annakarenyinát. Ica néni egyszer fölhívott felelni. Tudtam a mese minden pontját, s mégis négyest adott, s másnak a nyökögős feleltére meg ötöst. Hát én megharagudtam! (A beszédből még telefonon keresztül is éreztem, hogy csípőre csapta a kezét.) Összepakoltam, kimentem az óráról, s leszaladtam anyukámhoz a sörgyárba. Ő, persze jól leszidott – nálunk a tanítónak volt igaza – talán még egy pofont is kaptam. Föltett a biciklijére, s visszavitt a kisiskolába. Úgy szégyelltem magam.
  • Tudod, mikor Török Sanyi bácsi elköltözött, eljött még apámhoz: - Sanyikám! Oltsál be nekem egy diófa csemetét, azt akarok magammal vinni emlékbe Boglárról.