Csavargőzős Bárka Kávézó és Terasz a gondolatok bölcsője

Vízbelépő Lány

Pillanatkép a Borudvarban

Nálunk szebb a túlsópart...

Ködös kápolna-domb

Jégjanicsárok

Százéves alkalmakat nehéz az ünnepeltekkel együtt megülni, emberi mértékkel ezért van nagy jelentősége az ötvennek.
(Ahogy ötvenéves találkozók még vannak, de százévesrőll nem hallottam.)

Mikor hirdetéseken megjelent, hogy Bangó Margit lép fel a Kultkikötő szervezésében, rögtön a szemem előtt volt a könyv pár sora, ami arról szól, hogy valamikor egy fiatal lány volt vendége a Harangozó házaspárnak, akinek akkor, kísérője nagy jövőt jósolt.

Utólag visszaszámolva, ez ötven éve volt. De a kerek évszámtól függetlenül, kihagyhatatlan alkalom ismét összetalálkoztatni őket. Ebben készséges partner volt Gombos Emil (akinek így is nagyon köszönöm közreműködő segítségét), és Ilonka néni is örömmel készült, bár volt benne kis aggodalom, mégiscsak egy Kossuth-díjas művésznő már az ő egykori vendége.

A kezdés előtt egy órával - a megbeszéltek szerint - ott voltunk a kultúrház előterében, ahol már jópáran várták a műsor kezdetét, és fogadták a Szociális Alapszolgáltatási Központ kedves vendéglátását, Idősek Napja alkalmából (szeretnék mindig annyi mosolyt látni magam körül, mint ott, akkor - szeretnivaló társaság). Emil instrukciója szerint fölmentünk Ilonka nénivel a színpad bejáratához, majd, mikor Bangó Margit végzett a hangpróbával, s az öltözőbe vonulva kis megbeszélést tartottak, utána jött el a mi időnk. Bemehettünk Hozzá.

Nem műfajom a nóta, cigányzene. Sokakkal tudjuk már, hogy Mozart Requiemje, abból is a Domine Jesu a csúcs. De akkor is - egy nagy nevű, Kossuth díjas előadóművész várt minket.

Ahogy beléptünk, Ilonka nénit tárt karokkal, nagy öleléssel fogadta - végtelen megható látványa volt ez a kivárt idő-adta beteljesülésnek. Sajnálom, hogy nincs róla fotóm, de a pillanat szépségén nagyot rontott volna a bulvár-íz. Tehát mégsem sajnálom - Így viszont nekem maradt meg nagy élménynek.

A kanapéra leülve, szinte egymás szavába vágva elevenítették fel a múltat, meséltek mindketten egymásról, mint régi barátnők. Mi, Évával csak álltunk ott, megilletődve, látva Ilonka néni felszabadult örömét, és Margitot, aki közvetlenségével, kedvességével igazolta a róla, hozzánk eljutó híreket.

Aztán következett az előadás.

Nem akartunk bemenni, csak az első számot hallgattuk volna meg az előtérből, hiszen Ilonka nénit nem akartuk kitenni hosszabb megerőltetésnek - mentünk volna haza. De Emil invitált (nagy köszönet ezért is!), így beültünk egy ének erejéig. Aztán Ilonka néni kérte - maradjunk még. Így a rövid, 10-20 percesre tervezett látogatásból lett teljes program.

Bangó Margit pedig olyan életet varázsolt a sokat látott intézmény falai közé, csoda, hogy a falak, a színpad deszkái, a széksorok nem fakadtak dalra. Lejött a színpadról, körbeénekelte a nézőteret, itt-ott megállva, Ilonka nénihez érve megölelte őt. Utolsó dalát is neki ajánlotta, amikor mindketten nagy tapsot kaptak a közönségtől.

A ráadás a Bubamara volt, ami nekem jelentett csattanós befejezést - még, ha szerb is.

Három barátnőként vettünk részt ezen az esti programon - így, együtt még soha nem voltunk sehol, de az alkalom, azt hiszem egyedi és megismételhetetlenné lett.

Zeneiskolások októberi koncertje

Napok óta készültünk az emlékfa ültetésére. Aztán, hogy kiderült, nagy lesz, nem kis csemete, komolyabb feladat a szállítása, elhelyezése, ezért módosult a tervezett program. De ezek jelentéktelen részletek.

A Várdomb gömbkilátós, vendégjárta, hangos nagyvilágiassága mellett a Kápolnadomb inkább szentélytípus.

Nemcsak egykori és jelen épületei, funkciója miatt - kisebb, csendesebb, elmélázó-sétás, költői.

Ide egy fát, Tibor emlékére, barátaitól - annyira összecsendül a hely, az alkalom és a mód, hogy még most is sajdul a mélysége.

eredeti forrásbólA virág románca című filmben (Kate Winslet, Alan Rickman és Versailles) is meglátogatnak a szereplők egy fát. Ágain számtalan szalag, gyöngysor, üzenet, virág, apró, színes tárgy... "Szentély" - mondja rá Le Notre, a királyi kertész.

No, ez jutott eszembe, és neki is láttam elkészíteni, amit majd felkötök az egyik ágra.

De - anyák sorsa - nem mehettem. Csak a beszámolót hallgattam este arról a kis közösségi alkalomról, amiből kimaradtam.

Magam előtt láttam az embereket, akiket Tibor gyűjtött össze - láttam a fát, az emléktáblát, ami nem a megszokott, szabályos, szögletes, csiszolt szélű, hanem a törés természetességével inkább idézte Tibort és verssorait.

Aztán a film, a Japán hordozó, ahol "Az idő farkasvermeiből szabadulva kiutat keresnek a reménység vándorai. Az Ararát ködbe vész, nincs olajág, Atlantisz visszavonhatatlanul elmerült. A dunyhájukat hátukon cipelő, feketeruhás férfiak, vakító fémlapokat susogtatva visszaindulnak oda, ahonnan jöttek." - Gyerekeink korai, mesejátékfilm-sorozatából a fémlap-ötlet. És Tibor megszólal benne. Nem tudva tizenhat éve, mennyire egyedülálló lesz hallgatóságának.

Kihullhat már a kő a kézből, az üzenet a fán - nekem szentély lesz ez a hely.

Sz. G.

"aszály kormozza életünk
arcomon sziksó virága
bús esőkkel szépen öntözz
ne érjek korai halálba"

Pénteken reggel telefonon megbeszéltünk, visszaviszem a canont. Nem Ő jött ki a kapuba: - Apuka most alszik. - mondta Andrea. Már a gép elkérése is ürügye volt egy találkozónak - Menjünk ki Csere Jánoshoz! Épít megint valami látványosságot. Éreztem, hogy mosolygott a telefonba. Nem jött. Andrea hozta ki a gépet a kapuig. - Apuka üzeni, majd máskor elkísér, s mindegyik akkumulátort feltöltötte. Persze, hogy éreztem, ahogy Ő írta - "testbe lőtt ólom a fáradság -  ronggyá szaggatja a szavak zászlait".

Valamikor a nyolcvanas évek elején egy fiatal értelmiségi pár érkezésének örültünk többen Balatonbogláron, s gyorsan meg is találtuk egymáshoz a hangot. Ilona és Tibor. Aztán mások is jöttek s együtt hoztak valami újat abba a Balatonboglárba, ahol rangja volt a műveltségnek. Erős vágyat érzek, hogy felidézzem mindazt, ami Tibor nélkül nem született volna meg. Nem fogom tudni ebben a szorításban, most nem. Újraolvasom a kötetét a Felhőmadár-t, a Boglári Múzsában lévőket - többet részleteiben kívülről is tudok. Mindig is nagyra tartottam - talán nagylászlói - gyönyörű sorait, ahogyan a Miújságban hagyott üzeneteit, a havi leveleket.

Szeretett írni, s szépen is tette azt. Egyszer egy kísérleti - úgy is mondhatnám, hogy eléggé szürreális - filmet forgattunk amúgy a magunk örömére, s Tibortól kértem hozzá egy szöveget, de úgy, hogy a filmet ne nézze meg hozzá, ne narráció legyen, hanem önálló alkotás elmesélt képekből. Minden várakozást felülmúlt - a Tükörcserepek. "Az ég, és az ég alatti határán állva / - megérthető - / rongybaba minden ami él, / végtelen úton / önmaga árnyékát követi."

Tibor sokunknál sokkal többre lehetne méltán büszke, s én, ha most szomorúan is, de büszke vagyok a barátságára, hogy részese lehettem - igen! - a barátaid szíved köré terveznék a rend épületét.

Vásárhelyi Tibor 2017. október harmadikán hajnalban elment.

k.j.

A Helyiérték Egyesület és a Balatonboglári Települési Értéktár Bizottság nevében ezúton köszönjük támogató hozzáállásukat a Megyei Értéknap megvalósításához. A rendezvényen több somogyi település állított ki. A Nemzeti Művelődési Intézet Somogy megyei Irodájának munkatársai készítettek fotókat. Az installáció Budapesten is bemutatkozott.
Nem volt kétséges, hogy sokan örömmel fedezték fel kedvenc boraikat a standunknál. Nagy köszönet még egyszer, és jó termést, sikeres szüretet és jó egészséget kívánunk.

Szalai Tünde és Dávid István