„… tölts még.
Igen. Nincsen időnk, nincs.
De hát mire van? Mire telt el életünk fele immár?
Egy-két látványos vereség,
dicstelen győzelem,
sietős csók,
néhány mély szippantás a hársak csípős illatából – ennyi?
elmaradt kézfogások, csupa adósság – ez az élet?
Mire pazaroltuk, mond, hova lettek az évek,
az a hit, mellyel az ősz tűzi ki véres, cafatos zászlóit:
Mindhalálig!...
Hogy vagy? Mi újság? Kérdezgetjük, igen,
lélektelenül, rohanunk az utcán,
egy-egy hiábavaló tanácskozás szünetében,
melyen újra meg újra elodázott napirend a jövő.”
Gondoltam jó egy hónapja, nem kellene talán a Háború és békébe belekezdeni, van bőven más olvasnivaló. Talán jól tettem. (Hogy bírjátok ezt a bezártságot? Aki nem tud unatkozni, aki szereti a párját, a gyerekeit, akiknek van egy csomó könyve, CD-e, vannak félretett dolgaik… Azoknak ez nem akkora probléma, mint amekkora valójában az, tudva, hogy amilyen volt, olyan már nem lesz, nem lehet.) Az, hogy ebből a bolygó-szomorító sokadalomból mi éli majd át a macskajajra ébredő érzékek éles rosszindulatát az sok mindentől fog függeni: ésszerűség, demokrácia, műveltség, valós igény.
Attól félek, hogy eltorzított arányokkal szerepeltetődnek majd egy nagy vetítési alapban.
Elfelejtett, boglári kötődésű költőnek - irodalomtörténész, műfordító, (nálunk) tanár, az irodalomtudományok kandidátusa -, Papp Árpádnak egy remek kötete került a kezembe. A fenti sorok tőle vannak. Nyomatékkal: ismét elodázott napirend lesz-e a jövő?
kj